Színházban voltam.

A színpad, a Farkasréti temető halottasháza...

A darab címe: Temetés.

A főszereplő, maga a halott. A mellékszereplőket és a statisztákat a rokonok és a népes baráti kör alakították.

A műsorfüzetet; a gyászjelentést, már előbb megkaptuk.

Az előadás kezdetéig az emberek kisebb-nagyobb csoportokba verődve gyülekeztek, vizsgálgatták a toalettjeiket, megszólták egymást, vagy bájosan csevegtek.

Nemsokára megkezdődött az előadás; vagyis a szertartás.

Itt már akcióba léptek a szinészek. Volt aki hangosan zokogott, volt aki csendesen sírt, kinek mennyire tellett az energiájából.

Gyászszegélyes zsebkendőkbe zokogtak, és közben figyelték a hatást. Csak úgy sugárzott róluk a kötelességtudat; mert ők jók, ők tudják mi illik, hogyan kell sírni. Igen, ők a jó emberek, és nem mulasztják el elmarasztalni azokat akik nem hajlandóak erre a képmutatásra.

Az egész tömegből hat ember ha sajnálta az elhunytat. Én sem sajnáltam. Neki már jó. Amíg itt élt köztünk, sokat szenvedett, és nem csak a saját nyavalyái miatt, de sokszor bizony azok miatt is akik most látványosan elsiratják. Most már semmit sem érez.

Jött a pap, hosszan beszélt. Szerintem senkit se érdekelt, hogy mit mond (engem meg végképp), de szemmel láthatóan itták a szavait, elvégre pénzért mondott kenetteljes hazugságokat.

A ministránsfiúk unatkoztak.

Szerettem volna közbekiabálni, és megkérdezni: ugyan, mire van ez a komédia!?

Egy idős hölgy lehajolt a ravatal előtt és egy szép csokrot helyezett el. Felegyenesedett, körülnézett, vajon ki látta, hogy ő milyen nagy csokrot vett.

Később jött egy fényképész is hogy lefényképezze a társaságot. Erre azért van szükség, hogy majd láthassuk milyen gyászos képet sikerült vágnunk a szindarabban. E szerint van aztán a gázsi. A gázsi pedig nem más, mint a többi ember elismerése.

A pap befejezte a beszédet, a halottat betolták koporsóstól a halottaskocsiba, tetejére dobálták a koszorúkat. Megindulhatott a menet. Vagy tíz percig mentünk a sírig. A sírnál a pap megint beszélt, beszentelte a koporsót, és minden nagyon szép, nagyon megható volt.

Mindenki nagyon hazugul zokogott a sok hazugságon.

A koporsót leengedték, földdel behantolták.

Furcsa volt érezni, hogy ez a földtömeg mennyire végleges és milyen meghatározó. Az ember nem is gondol rá, hogy az a föld amin eddig tapostunk egyszer mindent borít be, és vége.

Vége.

Visszafordíthatatlanul vége van mindennek.

Míg élünk, a férgeket közönyösen eltapossuk, de jön a megtorlás.

Halálunk után ők pusztítanak el minket.

A darab utolsó felvonása a részvétnyilvánításokból állt.

A statisztéria összecsókolta a mellékszereplőket, részvétet hazudott, és rendíthetetlenül zokogott.

De már vége volt.

A zsebkendőket telesírták, mindenki eltávozhatott.

A temető kapujáig még szomorú képet vágtak, de tíz méterrel arrébb már arról csevegtek, hogy   - Jaj, még be kell ugranom a varrónőmhöz... meg:  -  Gyere komám, bedobunk egy felest...   - Láttad a Gizit, hát az mekkora egy trampli lett...   és így tovább.

Hiába az élet nem áll meg....