umbulda

Megszívtam a Big Mekket

Az úgy kezdődött, hogy piszkosul megéheztem...

Van ilyen. Te még soha? Na ugye. Mivel a Gundelnál már minden asztal foglalt volt a Hilton meg nem esett útba, eldöntöttem, most eszek egy Big Mekket, mert egy normál Mekk feltehetően mekk se kottyanna amilyen éhes vagyok.

Az éhségtől bekómálva már TV-reklámokat  kezdtem látni (ez pedig nálam már a vég kezdete, normál esetben hányni szoktam a reklámoktól), hatalmas - egész képernyőt betöltő - Big Mekkek jelentek meg előttem, mindenféle ínycsiklandó zöldségekkel mekktömve.

Naszóval, Mekk Donálcba be, pénztár, blokk, némi sorállás, szóval a már jól megszokott koreográfia, pultnál csinosnak mondott de inkább csak lelkiekben gazdag eladólány.

- Kérek egy Big Mekket, meg krumplit, meg majommézt, meg amit úgy általában ki tudsz olvasni a blokkról.

Rövid szöszmötölés után környezetbarát tányéron hoz valamit. Leteszi elém.

Szemezünk.

Én, meg a tányér. Aztán én, meg a lány, majd ismét én meg a tányér, és mivel a lány még mindig nem mozdul, ismét én meg a lány.

- Tessék a Big Mekk  -  próbál bátorítani.

- Oké! Tudom, hogy néz ki, nem kell ezt a zanzásított mintadarabot bemutatni. Hozhatod az eredetit.

- De hát, ez már az! Jó étvágyat.

- Na ne má!! Tedd má vissza egy kicsit a keltetőbe, mer ez még nem fejlődött ki rendesen. - Tolom elé a tányért.

- Mér', mi bajod vele? A Big Mekk az ekkora  -  tolja vissza.

Na jó, kezdek megbarátkozni a méretekkel, végülis ott a krumpli meg miegymás.

- De van itt más baj is. Tudom, nem egy zöldségestálat rendeltem, de ez a két szál kókadt kecskeeledel ami ott lézeng benne, nem egészen úgy fest mint, az - mutatok a falon díszelgő hatalmas képre.

Vagy megszánt, vagy csak szeretett volna mielőbb megszabadulni a macerás vendégtôl (és ez a valószínűbb), nagy kegyesen leemelte a Mekkem kalapját, hogy némiképp pótolja a hiányt. De jaj, akkor látom, hogy szegény lófasirtom olyan száraz, mint a sivatag. Mustár annyi volt rajta, hogy ennél nagyobb adagot tud szarni egy egér amikor szorulása van.

- Ha már ilyen ügyesen sikerült leemelni a tetejét, nem löknéd meg egyúttal egy kis mustárral is?

Löttyintett rá.

- Bocs, de ha már ilyen jól belejöttél, nyomnál bele egy kis kecsapot is?

Itt már nem volt egészen tiszta a tekintete, de azért nyomott bele azt is, és már araszolt volna a zöldségek irányába, mert ugye az alapfelállás az volt, hogy ezt kell némileg szaporítani a kompozícióban.

- Várj egy picit. - szóltam segítő szándékkal - Ha most rápakolod a zöldséget, nem fog lepotyogni mikor az előző műveletsort megismétled az alsó lófasirttal is?

- Miért, azt is megkenjem?

- Megtennéd? - és megpróbáltam a lexebb mosolyomat küldeni felé.

Azért ebben a pillanatban már látszott, hogy nem maradéktalanul boldog, de megkente. Hátra volt tehát a zöldség.

Belemarkolt a tálba, de nem ám valami erre a célra kiképzett profi célszerszámmal, hanem azzal a dolgos kis kezével amivel öt perccel ezelőtt igazította helyre kedvenc szárnyas betétjét, ami köztudottan soha nem mozdul el, csakis a nehéz napokon, és úgy vágta bele (a zöldséget) mint Iván a taknyát a tajgába.

- Így már jó lesz?

- Tökéletes. Ámbár, ennyi megpróbáltatás után kicsit mintha meghült volna. Nem tennéd vissza mégis egy kicsit a keltetőbe melegedni? Tán még nőne is picikét.

Szerintem a szívébe zárt. Igaz, én se lettem azóta se állandó vendég ebben a műintézetben. Éljenek a multik.  -  Big Mekken!